december 2021
H K SZ CS P SZ V
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Egy március végi délután az idősek között ülve arról beszélgettünk, hogy mivel lehetne feldobni kicsit a hétköznapokat. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdeztem őket, hogy mit szólnának ahhoz, ha megünnepelnénk a költészet napját. Azt hittem, hogy majd elhessegetik a gondolatot, de azt láttam, hogy valami megcsillan a szemükben. Volt, aki már aznap megsúgta nekem, hogy melyik verset fogja mondani. Április 8-ra tűztük ki az időpontot, három hetünk volt a felkészülésre. Összeírtam azoknak a bátor jelentkezőknek a névsorát, akik vállalták, hogy egy kis ünnepség keretén belül előadják választott verseiket. Lázas készülődés vette kezdetét. Titokban tanulgatták, elevenítették fel újra a fiatalkorukban egyszer már megtanult sorokat. Előfordult, hogy behívtak a szobájukba, hallgassam meg, hogy jól mondják-e, elég hangsúlyosan. Jó volt látni, hogy ennyire lelkesek, s amiben tudtam, segítettem nekik. Végre elérkezett a nagy nap. Néhány munkatársammal mi is készültünk verssel, prózával.

A jobb hallhatóság kedvéért hangosítást is szerveztünk, hogy még jobban úgy érezhessék, mintha színpadon, nagyközönség előtt szerepelnének. Rendezvényünknek a ,,Mondd el kedvenc versed" címet adtuk. Kivétel nélkül minden lakó kíváncsi volt erre az eseményre.

Berendeztük a társalgót a közönségnek, és fellépőink velük szemben foglalhattak helyet. Az arcukon öröm és izgatottság látszott, s velük együtt izgultam én is, mint egy jó ,,tanító néni". Néhány bevezető szó után felkértem tagintézmény vezető asszonyunkat, Béresné Lőrincz Erzsébetet, hogy pár mondatban mondja el nekünk, miről is szól a költészet napja. Amíg Erzsike beszélt az időseket néztem, a reakcióikat, hogy vajon mit szólnak ehhez az egészhez. Azt láttam, hogy mindenki figyel, s ez jó érzés volt. Felkonferáltam a fellépőket:

Szanka Istvánné, Burai Istvánné, Jenesné Bölkényi Róza, Béke Ferencné, Nagy Mária, Nagy Margit, Ferenczi Istvánné, Horváth Istvánné, Béresné Lőrincz Erzsébet, Németi István és jómagam, Pokróczné Borsodi Éva.

Minden egyes produkciót nagy taps követett a hálás közönségtől. Megható volt látni ezeket az idős embereket, hogy a versek által fiatalkorukba visszanyúlva, az emlékeik legmélyéről előhívtak valamit, ami rengeteg más emléket, érzést hozott magával. Ezek között voltak jók és rosszak is, amelyek felkavarták őket. Ezért történt az, hogy némelyik költeményen sírtak, némelyiken kacagtak kicsit. Versmondó délutánunk végére érve egy meglepetéssel készültünk. Mindenkit, aki ezen a délutánon előadta kedvenc versét, egy emléklappal ajándékoztunk meg. Amikor az idősek átvették ezeket, olyan gyermeki mosoly áradt szét az arcukon, mintha valami kincset kaptak volna. Boldogan nézegették, olvasgatták, hogy mi áll rajta s mutogatták a többieknek, hogy ők is lássák. Mindenki elégedettnek látszott, boldogság sugárzott a szemükből. Jött a megvendégelés, a pogácsa és az üdítő. Ennek elfogyasztása után is még sokan kinn maradtak beszélgetni, zenét hallgatni. Úgy gondolom, kedves emlék marad ez a délután az összes jelenlévő számára. Kellenek az ilyen napok életünkben, hogy a nagy rohanás közepette meg tudjunk állni egy pillanatra, feltölteni lelkünket, hogy aztán újra rohanhassunk tovább...

Pokróczné Borsodi Éva